A felajzott szerelemben levés valójában egy tudatmódosult állapot. Egyáltalán nem karmikus, nem isten ajándéka, de még csak nem is valami rejtett csoda, amitől hipp-hopp rendbe jön az életed.
Persze időről időre mindenki belesik a mámoros boldogságot ígérő csapdába. Nem érdemes okolni, kérdőre vonni vagy éppen ostorozni magad. Sokkal inkább fontos, hogy el tudj kezdeni külső szemlélőként nézni magadra. Megfigyelni a tetteidet, a kimondott vagy éppen ki nem mondott szavaidat. Azonban ehhez tér szükséges. És biztonságosnak vélt környezet. Egy hely, ahol elengedheted magad.
Talán hallodtad már, hogy a pszichológusok nem szeretnek szerelmes páciensekkel dolgozni, és ez nem véletlen. De vajon mi rejtőzhet a miért mögött? Lírai egyszerűséggel fogalmazva csupán csak annyi, hogy a szerelmes páciens süket. Befogadásra alkalmatlan. Nem hallja és nem látja azt, ami valójában körülötte zajlik.
És akkor még mindig nem beszéltem a lényegről. A szerelemnek hitt hazugságról. Az őrületről, ami a filmvásznon remekül mutat, de való életben nem jószerivel kicsinál. Ez a szerelemtéboly nem szerelem. A valódi szeretetteljes kapcsolat nem fáj. Nem taszít a pokolba, és nem hagyja, hogy a taknyodon csúszkálj. Közben mégis annyian – természetesen jómagam is – vágyjuk ezt a fajta…borzalmat?! Jó ez a szó ide?
Maradjon most ez a kifejezés. Talán annyival megspékelve, hogy egyetlen bántalmazó kapcsolat sem pofonnal kezdődik. Sőt egy érzelmileg abúzív kapcsolódásban simán van, hogy meg sem jelenik a fizikai erőszak. A nagy 21. századi felvilágosodásban szeretünk mindent is kézzel fogni. Majd kijelenteni, hogy az erőszak az mindenképpen látható. Csak, hogy egy érzelmileg elérhetetlen társ – az a partner, aki akkor nincs ott, amikor a leginkább szükséged lenne rá – hiába nem üt a kezével, ha sorozatban hallgat a szájával, amikor neked szükséged lenne a megnyugtató szavaira.
Merthogy a felnőtt én mindig rejt egy kisgyermeket. Fontos és szükséges azon lenni, hogy megtudd magadat nyugtatni. Igen ez egy nagyon hasznos tudás. Egy olyan eszköz a kezedben, amit senki nem vehet el tőled. Mégis fontosnak tartom megvilágítani, hogy egy párkapcsolatban – egy szeretetteljes szerető ölelésben – szükséges, hogy támaszkodhass a másikra. Nyilván ez félelmetes. Ez egyértelműen ijesztő. Pláne, ha túl vagy 1-2 házasságon, nagyobb szakításon, álmok, ideák elvesztésén. Nem ez korral nem lesz könnyebb. Ez azzal lehet könnyebb, ha megérted, hogy a szerelem nem fáj. A szeretet pedig döntés kérdése. A kettő pedig nem összekeverendő egymással.
Félreértés azzal áltatni magad, hogy létezhet olyan párkapcsolat, amiben nem adod fel önmagad. Merthogy az nem párkapcsolat, hanem társas magány. Értelemszerűen lehet úgy együtt lenni valakivel, hogy valójában nem engeded be a másikat a lelked mélységeibe. Lehet együtt lenni valakivel megszokásból, közös hitelből, félelemből. A kérdés mindig és kivétel nélkül az, hogy megéri?
Nincs azzal baj, ha szükséged van a másikra. Azzal van a baj, ha a másik állandó feszültséget kelt benned. Az problémás, ha nem tudod, hogy mikor teszel jót vele.
Éppen ezért nem teheted meg, hogy ne kezd el figyelni. Magadra figyelni. Azt megfigyelni, hogy neked mi az, ami jól esik, és mi az, ami nem. Ha elkezded és lelkiismereten csinálod – naplót is vezethetsz az érzéseidről és a fizikai tüneteidről együttesen – meg fogsz lepődni, hogy mennyi mindent meg fogsz érteni magadról és a párkapcsolatodról. Csak kérlek figyelj, hogy megérthesd: az igaz szerelem nem vak. Mert, ha igen, akkor az nem szerelem.
A szerelemfüggőség létezik. Ha kutatás olvasgatnál a témában, akkor ajánlom figyelmedbe az alábbit.
