Az egész családom valamilyen jellegű függőségtől szenvedett. Sokáig nem fogtam fel persze, hogy miben vagyok. Egy gyereknek az lesz a normális, amit maga körül lát. A cigaretta és az alkohol jelenléte – számomra teljesen természetes jelenség volt.
Négy-öt évesen anyám karórájában és nyakláncában – egy nem meg gyújtott cigarettával, konyakos pohárba töltött alma lével a kezemben játszottam, hogy ha nagy leszek, akkor cigizni fogok és konyhakot (nem elírás) iszom mellé.
Voltaképpen figyeltek rám. Nem voltak a szó klasszikus értelmében elhanyagoló szenvedélybetegek a szüleim. A cigi nem égett. A konyakos pohárba szigorúan alma lé került. CSak, hogy ez a fajta vélt vagy valós figyelem nem védett meg attól, hogy időről időre megéljem a magamra hagyottság érzését, az érzelmileg elérhetetlenséget. Hiszen egy függő szülő nincs jelen.
És ez meghatározta a felnövés történetemet. Természetesen nagyon sokáig nem voltam tudatában a „bajomnak”. Egyszerűen csak el akartam kerülni a felmenőim sorsát. Nem ittam alkoholt, nem dohányoztam és véletlenül se nyúltam volna gyógyszerekhez. Merthogy anyám egy időben rácsúszott a nyugtatókra, altatókra és egyéb tudatot kikapcsoló szerekre.
Nem olyan rég részletesen meséltem az evészavarom történetéről a Magyar Hang – Mindenki függő műsorában. Még most is döbbenetes a számomra, ahogy éveken át nem fogtam fel, hogy a kaja és testedzés függőségébe keveredtem. Csupán csak azt vettem észre, hogy egy helyben topog az életem. Nincs keresetem (legalábbis érdemben). Nincsenek céljaim. És igazából semmi más nem érdekelt, mint hogy jól egyek és eleget mozogjak. Közben szaporodtak a félmaratonok, majd maratonok. Futóedző és jógaoktató lettem, de a belső motivációmat nem találtam.
Nagyon lassan kezdett csak összeállni a kép. Mert pokolian nehéz szembenézni a függőség tényével. Senki nem akar függő lenni. Ez nem egy választott út. Mégis elengedhetetlen első lépés a beismerés. Odaállni a tükör elé és magadnak bevallani: függő vagyok.
Nem akaratgyenge és még csak nem is selejt. Függő. Egy elveszett lélek, amit valami a bűvkörébe szorított. Senki nem tudja megtenni helyetted a beismerést. Mégis azt gondolom, hogy a család és barátok kényszerítő körülménye fontos. Jól tud jönni a jól irányzott külső nyomás. A falhoz állítás, ahogy ezt tette velem a férjem – szükséges rossz. Persze a döntés a kezemben volt. Mondhattam volna, hogy akkor kilépek a házasságból. És ez nem feltétlenül lett volna rossz, de mindenképpen egy másik út. És jelenleg nagyon hálás vagyok az akkori énemnek, hogy maradt és nem megfutamodott.
