A motiváció nem egy magától értetődő folyamat. Persze lehetne, de a modern kori élet gyakorlatilag módszeresen leszoktatta róla az egyént. Hosszú évek óta először érzem, hogy valóban lélegzem. Pedig hidd el nekem, hogy sokat futottam – 6 maratont szám szerint. Kell hozzá a légzés, jártam jógázni, nem nagyon megy légzés nélkül.
Azt akarom ezzel mondani, hogy lehet sokat sokat jógázni a városi létezésben, mert a semminél sokkal jobb. Vagy legalább egészségesnek van számon tartva. Habár, amikor egy kihívás keretében napi szinten jártam bikram jógázni az Astóriára (a belváros egyik kiemelt közlekedési csomópontja, friss levegő hírből sincs, a szerk.), akkor időnként elméláztam, hogy vajon mennyire lehet egészséges, ha szigorúan a biokémiai folyamatokat nézzük. Mindenestre azt el tudom mondani, hogy a közeli és távoli ismerőseidet könnyen lenyűgözheti a közösségi média kompatibilis hétköznapjaid különlegesnek tűnő varázsa.
Merthogy, ha megteremted magadnak azt a „luxust”, hogy napi szinten mozogsz, napi szinten figyelsz az étkezésedre – nem kalóriák, hanem az egészséged szempontjából – akkor irigyelni fognak. Nem lehet megúszni, és nem is kell. Csak fontos lenne tudatosítani, hogy az alapvető egészséges élet, mint az, hogy van időd a nyugodt (képernyőmentes) étkezésre, baráti találkozókra (alkohol és egyéb izgató szerek nélkül), a mozgásra, amit valóban szeretsz – nemhogy nem luxus, hanem létszükséglet.
És közben nem lehet elmenni amellett, hogy nem akarsz életed hátralévő részében remeteként létezni – habár ezzel a gondolattal időnként magam is eljátszom (a szerkesztőm szerint ezt ki kellett volna húzni, de nem hagytam) – akkor bizony bele kell állni a tudatos élet megteremtésébe.
Egyszerűen azért, mert a létezés maga nehéz a fogyasztói társadalom megváltozott világrendjében. Gondolj csak bele, hogy a gyerekkorodban még elképzelhetetlen lett volna, hogy digitális eszközzel a kezedben ébredezel. A szüleidet nem láttad beleveszni egy voltaképpen – mondjuk már ki – virtuális valóságba.
Egy olyan világba, ahol számítanak a like-ok. Azt hiszem, hogy a magam harminchat évével – kutatások tömkelegét átolvasva sem – soha nem fogom tudni mélyen elfogadni, hogy ez hogyan történhetett meg. Mármint értem, hogy ez addikció. Jól ismerem az adrenalin, a kortizol, a noradrenalin működési mechanizmusát. Ha nem tanultam volna végig az eddigi életemet akkor is tudnám, mert anyám testközelbe mutatta be, hogy mit művel egy elkeseredett negyven pluszos nővel a brazil szappanoperák valóságtól elrugaszkodott világa.
Anyám beleérezte magát Isaura – a rabszolgalány – sorsába. Nem kellett erőltetni. Megtörtént vele, Azt azonban nem volt hajlandó meghallani, hogy ezen a tévésorozatok népszerűsége mögött a profit hajszolása zajlik. A készítők nem azon fáradoztak, hogy érdemi tudást adjanak a nőknek, akik szeretnének jobb anyák, jobb feleségek vagy éppen jobb munkaerők lenni. Nem. A produkciós cégek egyetlen célja az volt, hogy a csúcsra jussanak. Gyakorlatilag bármi áron. És ehhez kapóra jött nekik a negyven pluszos nő, akit bedarált az élet, és esténként semmi másra nem vágyott, mint egy kicsi kikapcsolódásra. Népszerűségük tetőpontján ezek a sorozatok – Esmeralda, Pampák királya, Homok titka – annyira sok nőt ejtettek rabul, hogy a vetítésük idején dél-amerikai nagyvárosok néptelenedtek el.
Mi ez, ha nem függőség?
Azonban a kilencvenes, kétezres éveknek még megvolt a felszabadító varázsa, hogy ezeket a sorozatokat csak meghatározott idősávban lehetett nézni. Természetesen ez a három fős családunkban hatalmas vitát generált, mert ugye csak egyetlen televízió volt. Értelemszerűen apámnak meg nekem nem osztottak lapot, mert Isaura vagy később Esmeralda mindent felülírt, de legalább tudni lehetett a végét.
Azonban a közösségi média és most már a mesterséges intelligencia egy jóval alattomosabban, de sokkal hatékonyabb időt zabáló gépezet. És ezzel az a legnagyobb baj, hogy nemcsak az idődet, de motivációdat, a kreativitásodat, a lendületedet is magával viszi. Kutatás, ami kifejezetten a közösségi média által kiváltott addikciót tárja fel.
Semmit nem kell nekem elhinni. Csak annyit kérek, hogy keresd ki a telefonodon – minden okos készülék tudja, hogy naponta mennyi időt töltesz vele.
