A gyászt nem lehet megúszni. A szeretteink elvesztése nem opcionális. A tudomány segítségével a születést már sikerült kontrollba szorítani. De a halál még mindig szabadon ólálkodik, és tulajdonképpen bármikor lecsaphat. Elég nehéz ezzel a tudattal létezni.
Nem azt állítom, hogy lehetetlen – hiszen napról napra magam is megugrom. Csak, hogy amikor az anyám halálának az évfordulója közeleg, akkor a húsomba már az elmúlás végérvényessége. Az, hogy aki egykoron a mindenünk volt – egyszer csak nincs tovább.
Élénkén él az emlékezetemben, ahogy ülök a szülői ház kanapéján és óvatosan elsimítom a díszpárna apróráncait. Alig huszonnégy órája még anyám ült ezen a helyen. Nem pont ebben a pozícióban, de hasonlóban. És alig egy nappal később már nem volt sehol. Az illata még párnába ivódva őrizte az alig elmúlt létezését.
Szürreális és egyben nagyon valóságos volt az elvesztése. Hiszen mellette voltam a teljes folyamatban. Gyorsan és látszólag fájdalom mentesen lezajlott. A szívinfarktus nem kínozta meg. Intenzív és impulzív események egymást követő összességének hatott. Hirtelen megszűnt a valóság érzékelésem – láttam és hallottam, de olyan volt, mintha buborék került volna a fejemre. Lassan beborította a testemet. És egyszerűen lebénított. Nem volt kifejezetten rossz – azt nem mondanám. Sokkal inkább ijesztő, mint rossz. Tompult bénaság és mellkas szorítás. Nem sírtam és nem üvöltöttem, ahogy azt sokszor elképzeltem. Az egész család azt várta, hogy megőrüljek, de ez alkalommal nem tudtam teljesíteni az elvárásukat.
Elbuktam. Még ebben is. A tompaság erőteljes zuhataga maga alá gyűrte a megfelelési kényszeremet. Meg akartam felelni, de nem tudtam. Elvesztettem önmagam. Az anyám halála magával vitte a belső iránytűmet, a biztos pontomat és a feltétel nélküli hitet, hogy az, aki világra hozott, majd óvó szeretetével felnevelt – örökké velem marad.
Úgy hangzik, mintha nem lettem volna tisztában a halál tényével, nem igaz?
Az elmúlás felfoghatatlansága nem egyezik meg a tényének a tagadásával. Nem volt bajom a halállal, amíg nem az anyámat veszítettem el. Persze nehéz volt, amikor a papagájom kimúlt gyerekkoromban. Vagy, amikor gimisként elveszítettem a nagymamámat. Csak, hogy a biztos ponton mellettem volt. A nagyim temetésénél az anyám fogta a kezem, de anyám temetésénél egyedül maradtam. Nem fizikailag, hanem lelkileg.
Nem tudtam, hogy mit kell érezni, mit kell mondani, hogyan illik viselkedni. Nem voltak eszközeim a veszteség feldolgozására. A sírás pedig nem segített. Nem is nagyon tudta, de ha mégis, akkor sem volt benne köszönet.
Magamban fojtottam mindent, amit nem tudtam érezni. Egyedül a nem evés segített. Az éhséget legalább éreztem. Hálás tudtam lenni érte. Őszintén áldottam, hogy a gyomorsav mardosása jelzi – még élek. Talán még élhetek, ha eszem. De nem tudtam enni. Nem csúszott a falat. Nem adott feloldozást az addig megszokott működési mechanizmus. Nem tudtam meghízni. Pedig, ha felszedtem egy pár (vagy sok) kilót, akkor le is kellett adni. És az tudott célt adni, ha összecsaptak a hullámok.
Most ez sem működött.
És akkor elmentem futni. Csak tenni a lábamat egymás után. Figyelni a légzésemet, és üvöltve sírni ott, ahol senki sem hallott. Azóta a futás a mentsváram. Meg a mozgás. Meg a légzés. Meg ezek összessége.
