A láthatatlan gyermek, aki nem tudja, hogy mi zajlik körülötte. Nem érti pontosan a történések sorát. Sokáig fel sem fogja, hogy miért létezhet időnként egy nagyon gondoskodó anya, de hova lesz, amikor a zavart tekintetű anyára hasonlító valaki lép színre.
Igen pontosan emlékszem, hogy milyen megdöbbentő volt anyám homályos tekintete. A fura szeme és a bűzös (alkoholos) lehelete. Pedig még csak négy év körül lehetek. Anyám alkoholista volt. Majd gyógyszerfüggő. És ezt az egészet áthatotta némi ezoterikus hitrendszer, amelynek a lényegi eleme volt, hogy levette a felelősséget a válláról. A „nem tehetek róla” és a „képtelen vagyok változtatni”, mert ez a „sorsom/karmám” súlyos zubbonya mögé bújva élte az életét. És azért vállalt gyereket, mert úgy gondolta, hogy nem lehet másként. A családtörténetek mindegyike komplex. Azonban nagyon sok magyar családban közös szál a szenvedélybeteg szülő. A vér szerinti gondozó, aki érzelmileg elérhetetlen. Megjelenik a kiszámíthatatlan apa, a magáról nem tudó anya.
A Máltai Szeretet Szolgálat szervezésében megvalósuló konferencia a szenvedélybeteg szülők elfeledett gyermekeiért jól példázza, hogy mennyire nehéz már önmagában a létezés, ha a szülő beteg. Merthogy a függőség betegség. Méghozzá egy olyan fajta, ami ezer féleképpen stigmatizált. Pedig a függő maga is áldozat. Nem tehet a függőség kialakulásáról, de tehet a felépüléséért. A tapasztalatok szerint sokszor a már felépülésben lévő szenvedélybeteg szülőt kifejezetten változásra motiválja a gyermeke. Főleg, ha kap szaksegítséget, támogató közeget.
Az anyám már nem él. Már nem tudjuk kibeszélni a fájó múltat. Azt, hogy vajon miért nem tudott érdemben változtatni. Mi lett volna, ha az áltudományos módszerek helyett valódi segítségért folyamodik. Igen igaz, hogy próbálkozott orvosi vonalon is. A pszichiáter pedig készséggel írta fel neki a xanaxot. Lehet azt mondani, hogy akkoriban ez volt a szokás. Csak sajnos ez ma sem nagyon van másként. Az alkohol legális drog. A nyugtatók többsége pedig viszonylag könnyen beszerezhető.
Az anyám nem volt rossz ember. Pont, ahogy a teremben ülő számos sorstársamnak a szülője sem. Nem ez a kérdés. Az a valódi kérdés, hogy vajon felnő-e egy olyan generáció, amely már képes olyan megküzdési mechanizmusokat választani, amelyek a mentális jóllétét szolgálják és nem gyomorba döntik…
Megtanulni jól lenni, jól élni, egészséges kapcsolatokat kialakítani – ez az, ami nagyon-nagyon nehéz minden függőségben nevelkedettnek. Mert a közhiedelemmel ellentétben nem kell, hogy a baj üvöltő legyen. A funkcionális alkoholizmus szintén érzelmileg elérhetetlen szülőt eredményezhet. A szerencsejáték, munka vagy éppen társfüggő szülő pont úgy nincs jelen a gyereke életében, mint alkoholbeteg.
A függőség az függőség. Csak a társadalmi megítélése egészen más, hogy éppen munkafüggőről vagy alkoholbeteg szülőről beszélünk.
Maga a konferencia nagyon szépen járta körbe a függőségben nevelkedettek felnőtt (nem) létezését. Azt, hogy sokszor azt sem tudják, hogy mitől, de szenvednek. Képtelenek bízni, kapcsolódni és hinni önmagukban. Adott esetben indulatkezelési problémákkal, érthetetlen depresszióval vagy éppen evészavarral küzdenek. Merthogy sokszor „választanak” maguknak a társadalmi nézetek szempontjából legálisnak mondható függőséget. Tulajdonképpen bármit, amiben bele lehet menekülni és legalább egy kicsit oldja a belső szorongásaikat.
Éppen ezért nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy ér segítséget kérni. Sorstársakat keresni. És, ha kell egy életen át gondozni, ápolni, gyógyítgatni a gyerekkor láthatatlan sebeit.
