Emlékek tódulnak fel bennem – pedig nem akarom. Nem tudom meghatározni, hogy ezek kellemes vagy inkább megrázó képkockák. Nem tudom egészen pontosan meghatározni az életkoromat, de nem lehetek hat évesnél idősebb.
Anyám nagy lendülettel pakol és sikál egyszerre. Vélhetően nyári szünet lehet, mert különben nem vitt volna magával. Az biztos, hogy hajnalban kelt, ahogy mindig. Reggeli ember volt. Szerette és becsülte a reggeleket, de ezen az emlék foszlányon már bőven délelőtt lehet. Kezdett elfáradni és ingerült volt, amiért nem hagyom gyorsabban dolgozni – a velem egy idős hatalmas kertes házban lakó lányka ruháit próbálgattam. Idegesítette és lazán hozzám vágja, hogy ne rázzam magam azokban a ruhákban, mert még bajuk lesz.
„Úgyis megkapod, ami Áginak nem kell.” – Anyám figyelt rá, hogy csinosan öltöztessen. És ez sokszor másodkézből valósult meg. Hangos „ciccenéssel” jeleztem anyámnak, hogy nem értek ezzel egyet. Valójában tudna új ruhákat venni nekem, de nem akarja eléggé.
Persze jó kislány voltam. Gyorsan visszatettem a ruhát a vállfára, és félhangosan megfogadtam, hogy „nekem bizony takarítónőm lesz”. Nem én fogok a barátnőm lakásában suvickolni.”
Nem bántam, hogy hallja anyám az elhatározásomat. Begerjedt tőle és rám ripakodott, hogy most már aztán segítsek neki, mert hamarabb hazaérnek a háziak, minthogy végeznénk. Elérte a tűrésküszöbét.
Aztán, amikor már a lakótelepen kiszedett a biciklije fémkeretes kisüléséből – megpuszilgatott és halkan a fülembe sugdosta, hogy anyád azért hajt, hogy neked jobb legyen. Ne járj így, ahogy én. Nem tudtam, hogy voltaképpen miről beszél. DE azt megértettem belőle, hogy szeret és jót akar nekem.
Ezért elhatároztam, hogy a felnőtt életemben lesz takarítónőm, akit bőségesen megfizetek, megbecsülök, de örömmel fogom átadni a stafétát. Nem célom a nagyképűség, de az őszinteség igen. Nagyjából huszonnégy éves koromtól kezdve megengedhettem volna magamnak, hogy legyen bejárónőm. És sokat is agyaltam rajta. Imádtam a rendet és a tisztaságot, de gyűlöltem csinálni. Értem, hogy ez szégyenteljes, de már nem érdekel. Merthogy csináltam eleget. Képtelen voltam megengedni magamnak a segítséget.
Nem csak a háztartási dolgokban, hanem nagyjából minden másban is.
Természetesen voltak próbálkozásaim, de általában lukra futottam. Mert vagy nem úgy takarított, ahogy nekem jó lett volna. Vagy megbízhatatlan volt. Értsd: megígérte, hogy jön, de a valahogy rendre nem a megbeszélt időpontban érkezett. Engem meg dühített, hogy őrt állok – feleslegesen – a saját lakásomban.
Elengedtem a témát, mert végül is sokat utaztam. És hamar rászoktattam magam, hogy a hotelekben napi takarítást kérek. Friss, ropogós ágyneművel és illatos törölközővel. Ne kérdezd, hogy nem zavart-e a „pocsékolás” meg az, hogy kicsit sem környezetbarát. Aláírom. De ezt a luxust meg tudtam engedni magamnak – egy darabig.
Aztán beütött mindenféle ételérzékenység az életemben és onnantól kezdve lakásokban szálltam meg, hogy tudjak főzni magamra. Nem azért, mert annyira szeretek, hanem mert muszáj volt. Így működött valamelyest optimálisan a testem.
Keringtem akkoriban, mint a bolygó hollandi. Kis túlzással bejártam a világot. És közben nagyiparral dolgoztam. Teljesíteni akartam és egyszerre magas fokon élvezni az életet. Nem javasolnom, hogy utánam csináld, de majd mesélek még róla. Ha nagyon kíváncsivá tettelek, akkor ez a podcast adás kifejezetten a szabadság vágyam megéléséről szól.
Tetszett egyébiránt, hogy sokkal könnyebb volt a helyi életérzést megélni egy lakásból, mint egy szállodai szobából. Szerettem megtalálni az eldugott piacokat, és ízes, finom ételeket készíteni. Volt ilyen része is. Meg rengeteg bosszúság. Például azzal, hogy igen borsos árat fizettem a takarításért – majd megérkeztem a lakásba, és kitakarítottam magamnak. Merthogy a legtöbb esetben áporodott porszag fogadott. Érdekes állapot volt, mert sokszor tehetetlen dühöt éreztem. A lakás kiadók állították, hogy RENDESEN kitakarítottak – én meg fuldokoltam a portól. És általában a felmosó víz is engem igazolt. Csak ez már senkit nem érdekelt.
Egy ideje kevesebbet utazom, és érdekes módon nem lett sokkal több szabadidőm. Viszont egy fokkal könnyebb „megengednem” magamnak, hogy hetente egyszer beengedjek az otthonomba a takarítónőt, akit melegben behűtött vízzel és jegeskávéval várok. Télen teával és némi harapnivalóval.
Cserébe időben érkezik, és fontos neki, hogy „szépen” takarítson.
– Hogy nyugodt-e tőle a lelkem?!
– Nem, és igen.
– Tudnék-e utána takarítani?
– Hogyne.
– Szoktam?
– Néha.
De szerintem sokkal viccesebb, hogy milyen gyorsan és milyen szépen össze tudom rántani a lakást a takarítónő érkezése előtt. 😉
