Nem bírtam nélküle, de nem ment együtt sem. Nem tudtam elég jó lenni, hogy ne legyen dráma. Pedig annyira, de annyira akartam, hogy megértsen. Semmi másra nem vágyom, minthogy SZERESSEN!
Bármit, de bármit megteszek érte! A jó Isten, a Mindenható – ki, hogyan hívja magában – látta a lelkemet, hogy tiszta szívvel szerettem. Semmi mást nem akartam volna, minthogy elhiggye szerethető! Számtalanszor és számtalan módon próbáltam a tudtára adni, hogy értékes, mint ember. Nem a pénzét látom. Nem a titulusait. Nem a cégvezetőt. Igen büszke vagyok rá, hogy egy ilyen nagyszerű férfit tudhatok az oldalamon, de nem azért, mert sikeres. Nem azért, mert igen jómódú.
Így utólag visszagondolva kicsit nevetségesen hat, hogy ez utóbbit annyiszor, és annyi féleképpen be akartam neki bizonyítani, hogy az esetek többségében a költségeit is én álltam. Fizettem a vendéglőkben és a bárokba. Sőt egyszer, amikor utánam repült egy konferenciára, akkor a repjegyét leszámítva minden felmerülő kiadását fillérre pontosan megterítette. Egyszerűen csak vágytam, hogy elhiggye, meglássa, megértse, hogy mennyire NAGYSZERŰ embernek látom. Milyen mélységesen csodálom az eszét, a humorát, a szex közben extázisban úszó arcát. Végtelen órákon keresztül tudtam volna vigyázni az álmát.
Csak feküdni mellette, és meditatív transzba esni attól, hogy nézhetem. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy a mindenséget jelentette nekem. És közben folyton bántottam. A legkisebb rezdüléseit is igyekeztem észlelni. Egy kósza szemöldök felhúzásból kiolvasni, hogy mire lehet éppen szüksége. Mi lehet azaz igénye, amit maga sem tud megfogalmazni. Vajon most gondoskodó szeretett teljes ölelgetős simogatás vagy éppen egy vad szex nyugtatná meg jobban. Sokat törtem ezen a fejem, és repdestem, amikor sikerrel jártam. Mámort jelentett, hogy tudtam neki segíteni. Csak aztán idővel elkezdtem fáradni.
Nem értettem, hogy mi zajlik. Egyik betegségből csúsztam a másikba. Egyre rosszabbul aludtam, és egyre nagyobb kihívást jelentett teljesíteni a munkába. Néha nem bírtam rávenni magam, hogy a szexistennőt húzzam elő magamból, amikor csak az ölelő karjaira vágytam. A feltöltő és minden gondomat előző ölelésére. A szíve dobbanásának hallgatására.
Falakba ütköztem. Tüskéket növesztett, mert féltett. Biztos voltam benne, hogy munkál a lelkében, hogy mitől lehetek folyton beteg. Orvoshoz folyamatosan készült velem eljönni, de az utolsó pillanatokban valami felbolydult a cégben, és nem tudott.
Biopsziára kellett mennem, amikor először kibukott belőlem, hogy „Nem is szeretsz, ha ennyit nem vagy képes megtenni értem.” Egyik pillanatról a másikra sírni és üvölteni kezdtem. Én is megleptem saját magam, de annyira pokolian fájt, hogy nem érti mennyire félek a tűktől, és nem fogja fel, hogy szükségem van rá, amikor egy tűvel átdöfik a torkom, hogy mintát vegyenek a csomóból. Értettem, hogy halaszthatatlanul sürgős dolog merült fel a munkájában. Pontosan tudta, hogy mennyire tiszteletben tartom a munkáját, a teherbírását.
Csak, hogy most elszállt az agyam. Már a veszekedés alatt tudtam, hogy a szégyen el fog önteni a viselkedésemet illetően, de nem bírtam leállni. A vége az lett, hogy elrohant. Otthagyott a félelmemmel és a fájdalmammal nekiindulni a klinikának.
Nem ez volt az első nagyobb veszekedésünk, de tudtam, hogy most messzire mentem. Utáltam magamat, hogy nem tudtam felfogni, hogy mit jelent az a számára, hogy SOS be kell mennie az irodába. Remegtem és zokogtam, ahogy próbáltam időre elnavigálni a Budai Magánklinikára. Fel sem fogtam, hogy ennek a csodaszámba menő dokinak is tőle kaptam meg a kontakját.
Ő szerezte meg nekem, és én meg ilyen vállalhatatlanul viselkedtem! Mondjuk az időpontot én könyörögtem ki, mert borzasztóan aggasztott, hogy felemésztene az aggodalom a 4 napos pihenésünk során. Minden sejtettem érzékeltem, hogy milyen nagyon szüksége lenne pihenésre. És most végre beleegyezett! Nem akartam elcseszni a kikapcsolódását. És már azon bőgtem, hogy egy életre elmartam magamtól. „Áldott jó ember! Velem van a baj!” – harsogott a fejemben.
Felfoghatatlan, hogy egy 29 éves értelmes nő ennyire rettegjen a tűtől és a fájdalomtól. Igaza van, amikor azt mondja, hogy olyan vagyok, mint egy nagyra nőtt kislány. A klinika parkolójából megírtam neki, hogy szeretem. Bocsánatot nem kértem azért. Akartam, hogy érezze megbántott. Mindent értek, de akkor is!
A biopszia a vártnál jobban fájt. Kicsordult két könnycseppem. Végülis nem bántam, hogy ezt nem látja. Tudtam, hogy az erős nőt szereti bennem. Az orvos semmi jóval nem kecsegtetett, de világosan elmondta, hogy ne számítsak eredményre még az ünnep előtt, de kezdjek el készülni a műtétre, mert ez jóindulatú nem lehet.
Magától hívott a vizsgálat után két órával. Szerencsére, hogy nem egyből, mert különben nem tudtam volna magamban tartani a vélt diagnózist. Nem akartam elcseszni a parázásommal a 4 napos a pihenést. Végülis egy pajzsmirigyműtét ma már rutinnak számít. Legalábbis ezt mondta, amikor még latolgattam az esélyeket. Én meg igazat adtam neki. Igazi is volt, de nem bántam, hogy végül dolgoznia kellett a pihenésünk során. Így legalább nem terheltem a bajommal.
