Az evészavar nem válogat. Bárkire lecsaphat. Sőt a tapasztalatom szerint úgy vannak benne a legtöbben, hogy nem is tudnak róla. Mert őszintén szólva sokáig magam sem fogtam fel, hogy mivel állok szemben.
Ugyanis a történetem valójában nem az ételérzékenységeimmel kezdődött. Nem azzal, hogy terhes hasam lett a gluténtól. De még csak nem is azzal, hogy hasmenésem lett volna a tejtől. Ezek fizikai tünetek. Nem beképzeltem őket, és még csak nem is reagáltam túl. Ha ilyesmiben vagy, akkor kérlek tudd, hogy nincs veled baj. Ténylegesen segíthet a diéta, a gyulladáscsökkentett étrend.
Azonban most a psziché részét szeretném körbejárni. Ugyanis ez a történet a kamaszkoromra nyúlik vissza. A gimivel indult a szorongás. A szorongás pedig magával vonta a tehetetlenség érzetét. Azt, hogy otthon nem értenek meg. Persze, hogy hálás voltam a szüleimnek. Természetesen tudtam, hogy óriási tett tőlük, hogy önmagukat nem kímélve támogattak a tanulásban. Élni akartam a lehetőséggel, de rettegtem, hogy nem fog menni. Kevés vagyok hozzá. Nem leszek elég jó. Pedig mindent megtettem, ami tőlem telt. Hajnalban keltem, hogy az elsők között érjek az iskolába. Szorgosan jegyzeteltem, hogy képes legyek megfelelni az elit gimnázium elvárásainak.
És közben borzalmasan elfáradtam, de az érzéseimet nem tudtam kivel megosztani.
„Hiszen semmi más dolgod nincs, mint a tanulás” – hangzott anyám intelme.
Valóban igaza volt. Csak, hogy ez nem oldotta fel a lelkemben háborgó kétségbeesést. Ezért enni kezdtem. Majd nem enni. Majd ismét többet enni. Mert kínzott valami mardosó borzalom a gyomromban(?) talán?!
Fogalmam sincs. Az tudom, hogy az evés vagy nem evés elkezdett mindent betölteni. Semmiben nem éreztem jól magam. Hízni kezdtem, de nem hízhattam, mert az apám nem szerette a „töltött galamb” nőket.
Meg, mert az nem tetszett. Meg, mert nem volt más eszközöm a segélykiáltásra. Némán szenvedtem. Majd idővel a sok fogyókúrának, túledzésnek és egyéb nem éppen egészséges életmódra jellemző viselkedés következtében begyulladt a bélrendszerem.
Utólag belátom, hogy nem csoda. De ezt, akkor nem értettem. Az egyetlen, amibe biztos voltam, hogy el nem hízhatok.
Sokáig teljesen normális tartományban mozgott a súlyom. Nem voltam már kórosan sovány és duci sem. Normál. Kívülről úgy festett, hogy minden rendben van. Fizikailag nem voltam jól, de nem tudtam, hogy mi lehet a baj, mert igyekeztem egészségesen enni.
Eleget mozogni és még többet meditálni. Csakhogy nem tudtam szabadulni a KALÓRIÁK fogságából.
Bevitt és elégetett kalóriák körforgásában éltem az életem.
Ettem, hogy tudjak edzeni. És edzettem, hogy ehessek. Ha valamelyiket nem tudtam ELÉG (értsd: tökélyre vinni) jól, akkor feszült, ideges és kétségbeesett lettem egyszerre.
Persze a világért sem vallottam volna be még magamnak se az igazságot. Nem akartam szembenézni az evészavarommal. Aztán hullani kezdett a hajam. Nagyon hullani. És ez valahogy elkezdett felrázni. Észhez téríteni, hogy mit teszek valójában magammal.
Mert nem kell 48 kilónak lenne a boldogsághoz. Nem kell narancsbőr mentesnek lennem, hogy rövidnadrágot vehessek fel. Nem az újabb csodadiétára van szükségem, ahogy neked sem. A gyógyuláshoz vezető út nem lineáris. Nem tudsz ráhúzni egy keretrendszert.
Ugyanakkor tudsz magadnak segíteni azzal, hogy elkezded feltérképezni az érzéseidet. Azt, hogy valójában mi zajlik benned. Mit üzen a lelked.
Mert igenis van élet az evészavaron túl. Egy olyan élet, ami jóval színesebb, szagosabb, harmonikusabb és élettel telibb, mint amit jelenleg el tudsz képzelni.
Kezdheted egy tollal és papírlappal, de azzal is, hogy feliratkozol a naplóra, ami napról napra segít neked, hogy Lelki békét tudj választani az ÖNMARCANGOLÁS helyett.
